A roma holokauszt a kétmilliós európai cigányság – különböző becslések szerint – 10-30 százalékát érintette (a legtöbb forrás 250-500 ezer közé teszi a halottak számát), a magyar áldozatokkal kapcsolatban egyes tudósok öt-, tíz- vagy akár százezer halottról beszélnek. A komoly dokumentációval alátámasztott történeti kutatások szerint azonban az összlétszám egy-kétezer főre tehető, míg a cigány voltuk miatt valamilyen üldözést elszenvedettek körülbelül ötezren lehettek.
A cigányok a Harmadik Birodalomban
A cigányokat - a zsidókkal ellentétben - a németek nem tartották veszélyes, világuralomra törő fajnak. Hitler hatalomra kerülése után minden kóbor életmódot folytató embert cigánynak tekintettek, semmiféle rendelet nem szabta meg tehát, kit kell cigánynak tartani. Gyakran hangoztatott vád volt a kóbor életmódot folytatókkal szemben, hogy betegségeket terjesztenek, hogy túl szaporák, hogy kémkednek a zsidóknak, valamint, hogy Indiából való elszármazásuk óta degenerálódtak, és bűnöző hajlam fejlődött ki bennük. Életmódjuk miatt a bürokratizálódó államszervezet nem nagyon tudott velük mit kezdeni, létüket rendészeti és egészségügyi problémaként fogták fel.
A németek tehát nem tervezték a teljes cigányság leggyilkolását, és leginkább az ún. kóborcigányokat tartották alsórendűnek. 1938-ban Himmler kijelentette, hogy a kérdést faji szempontok alapján szükséges megoldani. A nácik megkülönböztették egymástól a „tiszta vérű” és a „kevert vérű” cigányokat, az embercsoportok közötti keveredés tiltásáról szóló törvényt rájuk is kiterjesztették, gettókba terelték őket, sokakat szórványosan deportáltak.
Egységes náci cigánypolitikáról azonban 1943-ig nem beszélhetünk, a cigányok tömeges deportálása végül ekkor kezdődött meg; rengeteg férfit, nőt és kisgyereket szállítottak Auschwitz-Birkenauba, nemcsak Németországból, hanem – többek között – Belgiumból, Franciaországból, Romániából is. A birkenaui cigánytábort (ahol az emberek a zsidókhoz képest elfogadhatóbb körülmények között éltek) végül a járványok és a zsúfoltság miatt 1944. augusztus 2-án számolták fel. A zsidókkal ellentétben a romák minden erejükkel próbáltak szembeszegülni, hiába: a nácik fegyverekkel és kutyákkal törték le az ellenállást, a tábor lakóit pedig gázkamrába hurcolták.
A porajmos-szal foglalkozó szakirodalom szerint a cigánykérdést valószínűleg a zsidók totális likvidálása után, a háborút követően óhajtották végleg „megoldani”. A cigányság a nürnbergi perek során nem kapott önálló vádpontot, a Szövetségi Legfelsőbb Bíróság az NSZK-ban csak 1963-ban mondta ki, hogy a németek őket is faji alapon üldözték.
A cigányok üldözése Magyarországon
Előzmények
A tizenkilencedik század végén és a huszadik század elején a közigazgatás a cigánykérdés kifejezést elsősorban – a némethez hasonlóan – a kóborcigányokra használta. Nem voltak annak tekintendők azok a vándorfoglalkozást űző emberek – teknővájók, kosárfonók, vályogvetők, vándorkereskedők –, akik tevékenységüket megfelelő engedélyek birtokában folytatták és nem kerültek összetűzésbe a hatóságokkal. Leginkább a kóborcigányokhoz kapcsolódóan jelent meg a cigányokra vonatkozó legtöbb 1845 előtti rendelet (és az üldöztetést elszenvedettek is főként ezekből a közösségekből kerültek ki 1944–1945-ben).
Az első és második világháború közti időszakban a hagyományos cigány életmódok felbomlásával párhuzamosan tovább nőtt a munkanélküliség, az iskolázatlanság, s ezek következményeként a nyomor. A hagyományos cigány mesterségek művelői egyre kevésbé tudtak lépést tartani az ipari termeléssel. Az Alföldön a romungrók és a nem sokkal korábban letelepített oláhcigányok alkalmi mezőgazdasági munkásokká váltak. A cigányság törpe kisebbsége – fővárosi zenészek, s néhány dunántúli, korábban gyári munkássá lett beás – azonban épp ezekben az évtizedekben „kapaszkodott” meg a kispolgárság köreiben.
A „cigányproblémát” ezekben az időkben a kóborcigányoknak nevezett, főként oláhcigány csoportok jelentették: egy 1928-as belügyminisztériumi rendelet alapján évente kétszer tartottak ellenük razziákat, eleinte főként csak „papíron”, a harmincas évek végétől pedig már ténylegesen is. Ezek a razziák azonban nem a magyarországi cigányság mint embercsoport, hanem a vándorcigányság, mint a közrendet és közbiztonságot fenyegető társadalmi réteg ellen zajlottak. Ha pedig egy csoportról beigazolódott, hogy valójában nem kóborcigány, a hatóságok nem is szankcionálták tovább a mozgásukat.
A világháború alatt
1941-ben az ország területén bő 200 000 fős cigány népességgel lehetett számolni. Jelentős részük a társadalom legszegényebb rétegei közé tartozott, valós társadalmi problémát nem jelentett, ugyanakkor rendkívül differenciált volt. A mélynyomorban, vagy jobb esetben „tisztes szegénységben” élő, főként vidéki tömegek mellett ugyanis több, elsősorban városlakó család megindult a „megkapaszkodás” útján.
A tehetségesebbeknek és szerencsésebbnek olykor stabil megélhetést biztosított a kávéházi és éttermi cigányzenészi lét, míg mások ipari munkássá válva tettek szert rendszeres jövedelemre. Bizonyos esetekben egész kisközösségek találták meg a számításukat a korabeli gyáripar igényeinek kiszolgálásával: a jelenség egyik leglátványosabb példája az újpesti szegkovács romungrók esete, akik speciális termékeikkel (pl. dugószeg, iszkába, sínszeg) a huszadik század első évtizedeiben az újpesti bőripar, hajógyártás és vasipar fontos kiszolgálóivá váltak.
Mindezek mellett a tizenkilencedik század közepétől, főként neves cigány zenészek családjaiban a gyermekek nem csupán iskolázottakká váltak, de házasságaik révén keveredni kezdtek a korabeli polgári vagy nemesi elittel. Így számos cigány származású, de társadalmi státusza révén már nem cigánynak számító értelmiségi is élt Magyarországon. Egyetlen olyan diplomás cigány emberről sincs tudomásunk, akit a származása miatt a második világháború idején Magyarországon jogkorlátozás, zaklatás, üldöztetés ért volna.
Az 1944. március 19-i német megszállást követően a cigányság tömegeinek helyzete nem változott meg számottevően. A frontról érkező hírek, majd a zsidókérdés „végső megoldása” kötötte le elsősorban a hatóságok és a közvélemény figyelmét. A zsidótörvényekhez hasonlatos rendeletek cigányokkal kapcsolatban nem születtek. Férfiak tömegei harcoltak honvédként, s családtagjaik, esetleges özvegyeik, árváik ugyanazokban a támogatásokban részesültek, mint bárki más.
A hiányosan fennmaradt levéltári forrásokból kijelenthető, hogy a nyilas hatalomátvételt megelőző Magyarországon egyetlen olyan utasítás sem született, amely a teljes cigány népesség faji alapon történő megkülönböztetését, gettósítását, internálását, deportálását írta volna elő. Ugyanakkor megfigyelhető volt – különösen a mélyszegénységben élő cigányokkal szemben – folyamatosan fokozódó ellenszenv, és hatósági szigor.
A változások lassan és eleinte meglehetősen koncepciótlanul zajlottak. 1944 tavaszától mind gyakrabban küldtek internáló táborokba munkakerülés vagy kisebb kihágások vádjával cigányokat, akiknek egy része a deportáltak közé került. 1944. augusztus 23-án rendelet született a cigány katonai munkaszázadok megszervezéséről. Ezekbe kóbor, munkanélküli vagy letelepedett, de állandó foglalkozással nem rendelkező férfiak kerültek. A honvédelmi minisztérium 10-12000 főnyi cigány munkaszolgálatos (kényszer)besorozásában reménykedett, de egy-kétezer személynél többet nem sikerült összegyűjteni. Így legfeljebb 4-5 cigány munkaszázad állhatott végül fel.
Az első szövege szerint „minden cigány” nemzetiségű magyarországi lakosra vonatkozó parancs a nyilas hatalomátvétel másnapján született: ezt a közrend- és közbiztonság védelmében rendelték el dél-magyarországi hatóságok. Az utasítás a dunántúli megyék közül végül csupán Baranya, Somogy, Vas és Zala vármegye területén volt érvényben, az itteni cigányok lakhelyelhagyását tiltotta meg, illetve kötötte külön engedélyekhez.
A kemény üldözések Szálasi Ferenc idején kezdődtek 1944. november elejétől. A magyarországi roma holokauszt áldozatainak zöme a Dunántúlról és részben a mai Szlovákiához tartozó észak-magyarországi területekről származott. Novemberben szórványos razziákra, majd deportálásokra került sor a fővárosban is, illetve – többek között – Budafokon, Csepelen, Kispesten, Pestújhelyen és Rákospalotán.
A legfontosabb hazai gyűjtőtábor a komáromi Csillagerőd volt. Innen a fogvatartottak jelentős része először Dachauba került, ahonnan sokakat Bergen-Belsen, Buchenwald, Mauthausen és Ravensbrück táboraiba szállítottak tovább.
A dachaui tábor volt a legfontosabb célpont, oda 1944. november 10. és 1945. március 28. között szállítottak magyar cigány embereket (is). E transzportok közül a nagyobbak a következő időpontokban és létszámokkal érkeztek: 1944. november 14-én 212 fő, november 18-án 532 fő, november 20-án 279 fő, december 21-én 227 fő
Az 1944. november 20-án érkezett 279 ember egy fő kivételével mind nő volt. Ebből 266 személyt december 1-jén Ravensbrückbe vittek, ahol sokukat álorvosi kísérleteknek vetették alá. Tragikusan alakult az 1944. december 21-i transzporttal érkezett 227 cigány ember sorsa is, közülük több mint százan különböző táborokban vesztették életüket. Dachauban 1300-nál is több, mára név szerint azonosított magyar cigány szenvedett, legtöbbjüket tovább szállították más koncentrációs táborokba, például Bergen-Belsenbe, Buchenwaldba, Natzweilerbe és Ravensbrückbe.
A kutatók eddig közel 1500 magyarországi cigány deportáltra vonatkozóan találtak dokumentumokat a táborok fennmaradt levéltári anyagában.
A német és a magyar katonáknak a deportálások mellett számos további háborús bűn szárad a lelkén. A legsúlyosabbak az 1944 októbere és 1945 márciusa között elkövetett tömeggyilkosságok. A szakirodalom Magyarország egykori területén körülbelül tíz mészárlást tart számon. A legismertebbek az 1944. október 5-i dobozi, az 1945. január 30-i lajoskomáromi, valamint az 1945. február 14-i Várpalota melletti mészárlások. Csak ezen utóbbi alkalmával több mint száz székesfehérvári és várpalotai cigány embert lőttek agyon a csendőrség és a nyilas párt fegyveresei a Várpalota melletti Grábler-tónál.
Magyarország területén körülbelül 400 cigány ember esett áldozatául hasonló tömeggyilkosságoknak a második világháború utolsó szakaszában.
Emlékezet
A roma túlélők közül sokan nem folyamodtak kártérítésért (például mert nem tudtak írni, vagy mert féltek a hivataloktól), mások kérelmeit a hatóságok gyakran elutasították azzal az indokkal, hogy a deportálásoknak nem a faji üldöztetés, hanem saját magatartásuk volt az oka. Az 1970-es években létrejött nemzetközi roma mozgalom egyik legfontosabb célja a roma holokauszt elismertetése lett.
A porajmos emléknapját 1972 óta a birkenaui tábor felszámolásának napján, augusztus 2-án tartják. Magyarországon emléktáblákat, a fővárosi Nehru parton pedig emlékművet állítottak fel: a várpalotai Grábler-tónál történt tömeggyilkosságra Choli Daróczi József versét tartalmazó mementó emlékezik.
Sorsok és tragédiák a roma holokausztból
1928. május 6-án született. Édesapja és édesanyja ugyancsak újpesti születésűek voltak, a család mindkét ága a felvidéki Érsekújvárról származott.
1944. szeptember közepétől Dráfi és édesanyja az első bécsi döntéssel Magyarországhoz csatolt Érsekújváron voltak rokonlátogatóban, ahonnan csak november első felében, a nyilas hatalomátvételt követően tértek haza. 1944. november 8-án a Nyugati Pályaudvaron várták az Újpestre induló vonatot, amikor igazoltatta őket a biztonsági rendőrség néhány embere, akik az alig tizenhat és fél éves Józsefet minden különösebb magyarázat nélkül magukkal hurcolták.
Dráfi további sorsát évtizedek múlva előkerült tábori dokumentumokból sikerült tisztázni. Ezek szerint az első nagyobb magyarországi cigánytranszporttal érkezett 1944. november 14-én Dachauba, ahonnan november 28-án továbbszállították a ravensbrücki koncentrációs táborba.
Ravensbrück Balti-tenger melletti altáborában, Barthban halt meg 1945. április 20-án. 1967-ben holttá nyilvánították, 2015-ben pedig botlatókövet helyeztek el emlékére Újpesten.
Zsuzsa 1930-ban született. Édesapja harcolt az I. világháborúban, zenélésből és mezőgazdasági munkákból tartotta el a családot. Zsuzsi templomba járt, bérmálkozott, szólóénekes volt Török István tanár úr énekkarában. 1944-ben épp hazatért édesapjával egy idénymunkából, amikor érte jöttek.
„Azt mondták, hogy nem kell megijedni, csak öltözzünk fel, mert Sárvárra visznek bennünket a cukorgyárba dolgozni. Hát, én nem féltem a munkától, mert gyerekkorom óta dolgoztam, nem ijedtem meg.” De másként történt.
„Aztán, már mikor ott voltunk az iskolában, akkor mondták ezek a séi gyerekek, azok őriztek bennünket ketten (…) nyilas gyerekek voltak. Azt mondták, visznek bennetek (…).„
Végül Komáromba szállították őket, ahol Zsuzsi visszaemlékezése alapján kukoricaszáron, tetvek között aludtak, többen nem élték túl az embertelen körülményeket, a katonák pedig csak beszórták közéjük a kenyeret – jutott, akinek jutott. Zsuzsi végül Ravensbrückbe került.
„Ilyen fabarakkokban laktunk, de nekünk arra is várni kellett. Sátrat húztak nekünk, mert nem volt helyünk. Aztán valakik meghaltak, vagy elemésztettek, akkor annak a helyére vittek bennünket. Ekkora kis kenyeret kaptunk, mint egy patkó, pedig elmentünk dolgozni, akinek volt egy kis ereje.”
A még gyerek Zsuzsi a háború végéig dolgozott táborokban, gyárakban. Végül egy gyárból szökött meg. „Egyszer egy olyan nagy erdőségbe keveredtünk, egy mélyedésbe lefeküdtünk, aztán arra ébredtünk, hogy (…) katonák jöttek autókkal. (…) Amerikaiak, nem angolok (…). Pilsenbe vittek meg Prágába, ilyen laktanyákba helyeztek el bennünket.” Zsuzsiék ezután tértek haza. „(…) már futottak elénk a fiúk, a kistestvéreim, meg a faluból sok ember (…) valahogyan megtudták, hogy jövünk, és futottak elénk. Boldogok voltunk. (…)”
Zsuzsi végül a szülőfalujában telepedett le. Négy gyereke született, lettek unokái és dédunokái.
A Grábler-tavi mészárlás
Ez volt a magyarországi cigány holokauszt során elkövetett legtöbb halálos áldozattal járó tömeggyilkosság. Az 1945. február 14-én történt mészárlás elkövetői magyar csendőrök és nyilas pártszolgálatosok voltak, áldozatainak legtöbbje székesfehérvári, kisebb része pedig várpalotai cigány. A meggyilkoltak létszámával kapcsolatban – egyes, 1946-os újságcikkek hatására – a leggyakrabban máig egy 118 fős adat szerepel. Az áldozatok száma inkább 100-120 főre tehető, akiknek utólag körülbelül a felét sikerült azonosítani.
1944. december 22-én a szovjet csapatok elfoglalták Székesfehérvárat, melyet azonban január 23-án az I. német páncélos hadosztály és Ney Károly magyar SS-csapatai visszafoglaltak. Az ideiglenesen a Vörös Hadsereg kezén levő területeken nagyszabású „tisztogatás” kezdődött, az internálások és deportálások mellett számos kivégzésre is sor került. A kivégzések áldozatai főként katonaszökevények, illetve munkaszolgálatosok közül kerültek ki, de Lajoskomáromban és Szolgaegyházán már januárban is voltak cigány halottjai a csendőrök és nyilasok „tisztogatásainak”.
A Nemzeti Számonkérő Különítmény Botond (Pilhoffer) István csendőrszázados parancsnoksága alatt álló péti egységének tagjai február 10-e táján összegyűjtötték, majd Várpalotára szállították a székesfehérvári cigánytelep lakóit. Ugyanezekben a napokban a várpalotai nyilasok is elfogtak 25-30 helyi cigányt.
A több mint száz embert 1945. február 14-én Botond (Pilhoffer) István írásos parancsa nyomán csendőrök és nyilas pártszolgálatosok Várpalota közelében, a Grábler-tó melletti akácosban a homokos talajba ásott gödörbe lőtték. Az áldozatok közül két fiatal lány – Lakatos Angéla „Mici” és Raffael Margit „Falat” – a csodával határos módon életben maradtak, és végül kimásztak a holttestek közül. A tömeggyilkosságot elkövető csendőrök parancsra, míg a nyilas pártszolgálatosok önkéntesen cselekedtek.
A Grábler-tavi mészárlás elkövetőinek és felelőseinek bírósági tárgyalásai 1946 februárjától a Veszprémi, a Győri és a Székesfehérvári Népbíróság előtt zajlottak, majd foglalkozott az üggyel a Budapesti Népbíróság, illetve a Népbíróságok Országos Tanácsa (NOT) is. Az elkövetők közül többen azzal védekeztek, hogy a székesfehérvári cigányok kivégzésére statáriális intézkedésként, a Vörös Hadsereggel való együttműködés, illetve köztörvényes bűncselekmények miatt került sor. Ezen védekezést erősen megkérdőjelezi, hogy az áldozatok között nők és gyermekek, illetve várpalotai cigányok is voltak.
A mészárlásban érintett háborús bűnösök közül Orendy Norbert csendőrezredest, a Nemzeti Számonkérő Különítmény parancsnokát, Botond (Pilhoffer) István felettesét, valamint Pintér József Fejér megye és Székesfehérvár nyilas főispánját halálra ítélték és kivégezték, míg mások hosszabb-rövidebb idejű börtönbüntetéseket kaptak. A tömeggyilkosság tényleges elkövetői közül egyedül Farkas Andor nyilas pártszolgálatost ítélte halálra a Népbíróságok Országos Tanácsa, és ismeretlen időpontban ki is végezték. A többiek börtönbüntetést kaptak, vagy külföldre menekültek, és soha nem tudták őket elfogni.
Fejezetek
A holokausztKapitola 01
Fasiszta ideológiafejezet 03
AntiszemitizmusFejezet 03
A holokauszt előzményeifejezet 04
A holokauszt 1944-ig – a jogfosztásokFejezet 05
A náci táborokFejezet 06
A központi gettóFejezet 08
A zsidó vagyonok és feljelentésekFejezet 09
PorajmosFejezet 10
LMBTQFejezet 11
Koncentrációs táborok felszabadításaFejezet 12
Hazatérés és emigrációFejezet 13
A holokauszt emlékezeteFejezet 14
