11—LMBTQ

Az alacsonyabb rendűnek nyilvánított fajok – zsidók, cigányok – mellett a nemzetiszocializmus erkölcsi alapon üldözte a homoszexuálisokat is, különösen a férfiakat.

A koncentrációs táborokban hordott szimbólumok.

A melegek üldözése a Harmadik Birodalomban

Németországban a homoszexuálisok (elsősorban a férfiak) a kora középkortól üldözött csoportnak számítottak. Bár az 1871-ben keletkezett 175-ös paragrafus tiltotta a férfiak közötti szexuális kapcsolatot (amiért járhatott börtön is), a homoszexualitást sokáig mégis elfogadták – legalábbis hallgatólagosan. Ráadásul a törvény eltörlése érdekében a 20. században több mozgalom indult, és a 20-as, 30-as években gombamód szaporodtak a melegeknek szánt német szórakozóhelyek, bárok.

A pezsgő szubkultúrának a nemzetiszocialisták egy csapásra véget vetettek, mivel meg voltak győződve róla, hogy a homoszexualitás a társadalom széteséséhez vezet. A melegek nem illettek bele a tiszta fajról, az erkölcsről, a családról, a gyereknemzés fontosságáról alkotott fogalomrendszerükbe, ideológusaik azt vallották, hogy a homoszexuálisok veszélyeztetik a közerkölcsöt, aláássák a tiszta morált, ezért a „problémát” gyökerestül ki kell tépni. A nácik főként a meleg férfiakat üldözték, de a háború későbbi szakaszában leszbikusokat is deportáltak, illetve küldtek átnevelő programokba.

Foglyok a sachsenhausen koncentrációs táborban (1938. december 19.)

1934. június 30-án, a hosszú kések éjszakáján Hitler kegyetlenül kivégeztette az SA-t (a nácik rohamosztagát, amelynek kulcsszerepe volt az NSDAP hatalomra jutásában), indokként pedig az osztagban elterjedt homoszexuális „fertő” kiiktatását hozta fel (Ernst Röhm, az SA vezetője köztudottan meleg volt).

Ezután mindenki tudta, hogy új idők következnek. 1936-ban Himmler felállította a Homoszexualitás- és Abortuszellenes Birodalmi Főhivatalt, és a német hatóságok nekiálltak nyilvántartásba venni a homoszexuálisokat. A nyilvántartásokat a háború utolsó évében megsemmisítették, de úgy becsülik, hogy legalább százezer személy adatait tartalmazták.

A nácik megpróbálták átnevelni az embereket, megkínozták, kasztrálták, majd börtönökbe és koncentrációs táborokba zárták őket – sok katolikus papot is lejárattak, illetve letartóztattak állítólagos homoszexuális viselkedésért. Mintegy 50-60 ezer meleg férfit ítéltek el, közülük 5-15 ezer került be különböző táborokba, és sokan közülük meg is haltak.

A meleg férfiaknak a táborban rózsaszín háromszöget, a saját nemükhöz vonzódó nőknek pedig (az antiszociálisok jelzéseként) fekete háromszöget kellett viselniük. A foglyokon rendszeresen kísérleteztek, Josef Mengele és a többi „álorvos” borzalmas tortúrának vetett alá zsidókat, cigányokat, melegeket egyaránt.

Németország a háború után nem ismerte el, hogy a homoszexuálisok a nácizmus áldozatai voltak: a német kormány hivatalosan csak 2002-ben kért tőlük bocsánatot.

Dokumentum

Megtűrt melegek Magyarországon

Magyarországon a 20. századig bűnnek tartották a homoszexualitást, s a férfiak közötti – beleegyezésen alapuló – szexuális kapcsolatot 1878-ban tették büntethetővé. A 241-es paragrafus a „természet elleni fajtalanság” kategóriáját egy évig terjedő fogházzal büntette: az ezt tartalmazó ún. Csemegi-kódex nagy része egészen 1961-ig volt érvényben.

Ugyanakkor Budapesten a 20. század elején a németországihoz hasonló, kifejezetten pezsgő homoszexuális szubkultúra jött létre, melynek csak a németek bevonulása vetett véget teljesen 1944-ben.

Melegekkel kapcsolatos ügyekről eredeti rendőrségi dokumentumok nem maradtak ránk, mindössze közvetett információkra támaszkodhatunk. Nemes Nagy Zoltán szexuálpatológus például 1933-as Katasztrófák a szerelmi életben című könyvében utal rá, hogy a főváros meleg közösségéről félhivatalos nyilvántartás készült, ami más európai nagyvárosokhoz hasonlóan ellenőrzés és megfigyelés céljából jött létre, és 1908-ban nyerte el végleges formáját. Létezését egyébként sohasem ismerték el nyíltan. Általában akkor került fel rá valaki, ha összeütközésbe került a rendőrséggel, például rajtakapták aktus közben.

A nyilvántartás meglehetősen részletes adatokat vezetett az emberekről, főként külső jegyeiket és személyes élettörténetüket jegyezve le (olyanokat is fontosnak tartottak, hogy van-e az női nevük, bajuszuk vagy szakálluk). A hatóságok ugyanakkor általában elnézőek voltak a melegekkel; egyrészt kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, mint hogy komolyabban vegzálják őket, másrészt nem akarták, hogy a homoszexualitás nagyobb nyilvánosságot kapva „terjedni” kezdjen. A kollektív elhallgatás tabuja mellett tehát a melegek egész jól elboldogultak a fővárosban, különösen, ha a nyilvánosság előtt titkolták szexuális irányultságukat. 

A Horthy-korszakban különböző büntetőjogi intézkedéseket vezettek be a közerkölcs fenntartására. Szigorodott a hagyományostól eltérő szexualitás szabályozása is (például a prostitúcióé). A saját nemükhöz vonzódó férfiakat meglepő módon mégis – nagyrészt – békén hagyták; a hatóságok nyíltan sosem támadták őket, és ha időnként be is vittek valakit, sok esetben elengedték végül.

Dokumentum

K. története: egy meleg férfi sorsa a két világháború közti Magyarországon

Nemes Nagy Zoltán Katasztrófák a szerelmi életben című könyvében szerepel egy névtelen férfi története, egy esettanulmány. K. Nemes Nagy egyik páciense volt. Vidéken született, tinédzserként került a fővárosba, és katonaként harcolt az első világháborúban. Nemes Nagy szerint a seregben bőven kiélhette szexuális vágyait.

Budapestre visszatérve K. hamarosan pezsgő homoszexuális közegben folytathatta választott útját. Bár hivatalos meleg szórakozóhelyből kevés volt, sok népszerű találkozóhely létezett, ilyen volt például a Városliget, a Népliget, az Erzsébet tér, a Duna-korzó, a Berlin tér (ma Nyugati tér), vagy a fürdők.

K. saját bevallása szerint több ezer kapcsolatot létesített – amiket civil életében titokban tartott –, 1933-ig mégsem volt dolga a rendőrséggel. Akkor vették nyilvántartásba, amikor egyszer nőnek öltözött, és német kliensei nyilvános botrányt csaptak emiatt. Bár K. ellen eljárást indítottak, végül kiszabadult, és folytatta életformáját – igaz, jóval óvatosabban. Végül anyagi nehézségei támadtak, emiatt el akart költözni a fővárosból, még a nősülést is fontolóra vette. További sorsáról nincs tudomásunk.

K. története jól példázza, hogy a magyar rendőrség keveset törődött a melegekkel, és amikor végül elfogták és nyilvántartásba vették, még akkor sem emeltek ellene vádat. A Horthy-korszakban a homoszexualitást tehát keményebb ellenőrzés alá vonták, de ha a kapcsolat konszenzuális volt, és nem zavarta meg a rendet, nem sokat foglalkoztak vele.

K. története: egy meleg férfi sorsa a két világháború közti Magyarországon

Nemes Nagy Zoltán Katasztrófák a szerelmi életben című könyvében szerepel egy névtelen férfi története, egy esettanulmány. K. Nemes Nagy egyik páciense volt. Vidéken született, tinédzserként került a fővárosba, és katonaként harcolt az első világháborúban. Nemes Nagy szerint a seregben bőven kiélhette szexuális vágyait.

Budapestre visszatérve K. hamarosan pezsgő homoszexuális közegben folytathatta választott útját. Bár hivatalos meleg szórakozóhelyből kevés volt, sok népszerű találkozóhely létezett, ilyen volt például a Városliget, a Népliget, az Erzsébet tér, a Duna-korzó, a Berlin tér (ma Nyugati tér), vagy a fürdők.

K. saját bevallása szerint több ezer kapcsolatot létesített – amiket civil életében titokban tartott –, 1933-ig mégsem volt dolga a rendőrséggel. Akkor vették nyilvántartásba, amikor egyszer nőnek öltözött, és német kliensei nyilvános botrányt csaptak emiatt. Bár K. ellen eljárást indítottak, végül kiszabadult, és folytatta életformáját – igaz, jóval óvatosabban. Végül anyagi nehézségei támadtak, emiatt el akart költözni a fővárosból, még a nősülést is fontolóra vette. További sorsáról nincs tudomásunk.

K. története jól példázza, hogy a magyar rendőrség keveset törődött a melegekkel, és amikor végül elfogták és nyilvántartásba vették, még akkor sem emeltek ellene vádat. A Horthy-korszakban a homoszexualitást tehát keményebb ellenőrzés alá vonták, de ha a kapcsolat konszenzuális volt, és nem zavarta meg a rendet, nem sokat foglalkoztak vele.

1989. június 24. Christopher Street Day Freiburgban, nagygyűlés a Gestapo egykori székháza előtt, a Goethestrasse 33. szám alatt

Egy lista 1942-ből

A harmincas évek viszonylagos nyugalma után, 1941-től fokozódott a melegekkel szemben táplált türelmetlenség, mivel a homoszexualitás összeegyeztethetetlenné vált az ideológiával. Bár nem született külön törvény rájuk, a hatóságok egyre keményebben léptek fel velük szemben.  Megszaporodtak a büntetőperek, és a náci Németországot követve a hatóságok fontolóra vették a homoszexuálisok kényszermunkára küldését is.

Fennmaradt egy lista 1942-ből, amelyen 993 meleg férfi adata szerepel. Rajta volt a nevük, születési helyük és idejük, vallási hovatartozásuk, foglalkozásuk, családi állapotuk, apjuk és anyjuk neve, valamint utolsó ismert lakcímük.

A nyilvántartáson nagyon kevés értelmiségi vagy komolyabb státuszú foglalkozás szerepel (a legtöbben kereskedőként, kereskedősegédként, napszámosként dolgoztak, csak elvétve akadnak köztük színészek, zenészek, tisztviselők), valószínű tehát, hogy leginkább az alacsony pozíciójú melegeket listázták.

A lista apropója egy levélváltás volt az Államvédelmi Központ és a Honvédelmi Minisztérium között arról, hogy kötelezzék-e ezeket a személyeket „honvédelmi” munkaszolgálatra vagy sem. A levelezés a minisztérium elutasító válaszával zárul – valószínűleg azért, mert egyrészt nem akarták, hogy a becsület mintaképének tartott hadseregbe büntető jelleggel vigyenek embereket.

Másrészt a melegek jelenlétéről hallgatólagosan vettek tudomást, hisz a katonák között akár magas rangú meleg tisztek is megfordulhattak, a hatóságok pedig nem szerették volna, ha a szélesebb nyilvánosság számára ez kiderül, vagy hogy a melegség a seregben „terjedni” kezdjen.

Hogy mi történt a listán szereplő emberekkel, egy személyt leszámítva sosem derült ki. A kivétel egy újságíró, aki a kommunista rendszerben, az ötvenes évek végén Urbán néven rendőrségi „titkos munkatárs” lett (feltehetően szexuális irányultságával zsarolhatták), aktájából pedig kiderül, hogy a világháború idején behívták munkaszolgálatra, ahonnan megszökött. A hatvanas években főként újságíró kollégáiról jelentett Bécsben, végül Ausztráliába disszidált.

Jelen ismereteink szerint ez a lista az egyetlen dokumentum, ami összekapcsolja a magyarországi melegeket a holokauszttal.

Melegek a nyilaskeresztesek uralma alatt

Szálasi 1944. október 15-én vette át az uralmat, és a hatalomátvétellel a nácik politikája mindinkább követendő példa lett a magyar vezetés számára. A nyilaskeresztesek egy teljesen új hungarista társadalmat akartak létrehozni, ami az emberek magánéletébe is súlyosan beavatkozik; előírták a házasságot (nemzsidó) férfiak és nők között, kötelezővé tették a gyereknemzést, és a meghatározott elvek mentén történő nevelést.

Az egyedülállókat, a gyerekteleneket, és legfőképpen a szexuális deviánsokat szigorúan büntetni akarták, német mintára kényszersterilizációt és kasztrálást terveztek a nemibetegek, a zsidók, a cigányok és a homoszexuálisok esetében is. Családjogi törvényjavaslatuk világosan kimondta, hogy a homoszexualitás gyógyíthatatlan, így büntetendő cselekmény, azaz kasztrálni kell „a rendellenes nemi ösztönnel terhelteket” (nemi különbségtétel nélkül).

Megtörték tehát a homoszexualitást övező csendet, és bár terveik megvalósítása a szovjet megszállás miatt meghiúsult, a világháború után – talán az előzményektől nem függetlenül – a magyarországi melegek üldözése minden korábbinál nagyobb méreteket öltött.

Emlékezet

A Holokauszt magyar meleg áldozatainak létszámára sajnos nincsenek adataink. Az Európai Unió 2005-ben fogadta el, hogy az LMBTQ-közösséget a náci rémtettek áldozatai között tartsák számon. A holokauszt nemzetközi emléknapja, január 27-e így az ő napjuk is, ahogy a 2014-ben felavatott tel-avivi emlékmű szintén az emlékük előtt hajt fejet.