... hogy bár a németek csak 1944. március 19-én jöttek be, a magyar hatóságok proaktív szorgalma következtében (is) rövid idő alatt annyi zsidót deportáltak, hogy a holokauszt áldozatainak majdnem minden tizedik halottja és Auschwitz-Birkenau minden harmadik áldozata magyar volt.
A Horthy által kinevezett kollaboráns Sztójay-kormány nap mint nap vezette be jogfosztó rendeleteit: a zsidókat kizárták a foglalkozási kamarákból, megvonták iparűzési engedélyüket, be kellett szolgáltatni rádiójukat, kerékpárjukat, korlátozták a vásárlási idejüket, és csak kijelölt hoteleket, éttermeket, mozikat és fürdőket vehettek igénybe.
Április 5-től a hat éven felülieknek kötelezővé tették a „kanárisárga” csillagot a felsőruházaton. A zsidók különféleképp viszonyultak a bélyeghez: volt, aki dacosan viselte, sokan szégyellték, vagy egyáltalán nem hordták, amiért persze szigorú büntetés járt.
"Először a hangjukat hallottam meg. Németül vagy valami ahhoz igen hasonló nyelven beszéltek, úgy hangzott, mind egyszerre. Amennyire kivehettem, azt kívánták, szálljunk le. „Ehelyett azonban, úgy tetszett, ők nyomakodtak fel közibénk; egyelőre még semmit se láttam. De máris híre járt, a bőröndök, csomagok itt maradnak. Később - magyarázták, fordították s adták körülöttem szájról szájra - mindenki visszakapja, magától értetődően, a tulajdonát, előbb azonban a tárgyakra fertőtlenítés, miránk viszont fürdő vár: csakugyan, itt is az ideje, magam is azt találtam. Akkor értek aztán közelebb hozzám a nyüzsgésben, s pillantottam meg végre én is az itteni embereket. Igen meglepődtem, hisz végtére most először láttam életemben - ily közelségből legalábbis - valódi fegyenceket, a gonosztevők csíkos gúnyájában, kopaszra nyírt fejével, kerek sapkájában. Egy kissé mindjárt hátra is hőköltem tőlük, természetesen. (…) Mindegyikük mellén, a fegyenceknél szokásos számon kívül még egy sárga háromszöget is ott láttam, s bár ennek a színnek nem volt igen nehéz megfejtenem természetesen az értelmét, hirtelen mégis megütötte valahogy a szemem; az út folyamán erről az egész ügyről majdhogynem el is feledkeztem kissé. Az arcuk se volt épp igen bizalomgerjesztő: szétálló fülek, előremeredő orrok, beesett, apró, ravasz fényű szemek. Csakugyan, zsidóknak látszottak, minden tekintetben. Gyanúsnak, és egészükben idegenszerűeknek találtam őket.”
„Ma vettük a Hadiüzemi Személyzeti Parancsnok rendelkezését, melynek értelmében vállalatunknak tilos zsidó lakásban, illetve zsidó személyek részére villamos energiát szolgáltatni. Ezen tilalom kiterjed a gettónak kijelölt városrészekre, épületekre, illetve épületrészekre is. (...)”
„Odaszóltam, elég halkan:
- Öregem, lassabban egy kicsit, így hamar kimerül.
- Dumálsz? Dumálsz? - és a fejemre húznak hátulról. Kalapba voltam, a bot el is csúszhatott, nem fájt, higgyék el. Vékony, szőke gyerek vágott rám, ez nagyon szeret hatalmaskodni, láttam már tegnap. Más volt a baj, nem amit kaptam: olyan komikus volt, hogy hatvanéves koromba fejbe vág ez a buta fiú, nagy kínomba került, hogy el ne nevessem magam. Képzeljék, ha ott kifut a nevetés a számon.”
Április 16-tól vidéken megindult a kényszerlakhely-kijelölés. Budapesten június 27-ig kijelölt házakba kellett költözni vagy más családokat befogadni. Az ilyen lakóépületeket a kapuba kihelyezett sárga csillaggal jelölték meg.
Április 4-re készítették el „A zsidók lakhelyének kijelölése tárgyában” című rendeletet. Ezt egészítették ki egy másik kormányrendelettel, ami megtiltotta, hogy személyautót és motorkerékpárt használjanak, vagy vasúton utazzanak. A cél mozgásuk korlátozása, izolációjuk fokozása és a menekülési kísérletek megelőzése volt.
A gettósítások és deportálások 1944. április 16-án kezdődtek, a következő kb. 55 napban majdnem 450.000 zsidót deportáltak. Ez szinte a teljes vidéki zsidóság kiirtását jelentette. Eichmann álláspontját elfogadva először az északkelet- magyarországi zsidóságot szállították el, majd körkörösen a déli- és nyugati vidék volt a cél, a legvégén pedig Budapesttel akarták befejezni. A vonatokat a határig a „munkájukat” igen lelkesen végző magyar csendőrök kisérték, és csak ott adták át az embereket a SS-tiszteknek.
1944. június végén, július elején a nemzetközi nyomásgyakorlás hatására a deportálásokat Horthy leállította, de ekkor már csak a budapesti zsidók és a munkaszolgálatos századokban szolgálók voltak életben. Horthy félszívvel próbálta kivezetni Magyarországot a háborúból. Tanácsadóival azt gondolta, nyugaton majd jó pontnak számít, hogy megvédték a zsidókat, augusztus közepén mégis elfogadta, hogy deportálják a fővárosiakat is. Ezt végül a Románia kiugrása körüli zavar hiúsította meg. Horthy a magyar kiszállással kapcsolatban szintén bizonytalankodott, ami így nem vezetett sikerre, és 1944. október 15-én Szálasi Ferenc vezetésével, a német megszállók közreműködésével a nyilasok átvették az uralmat.
Melegek a nyilaskeresztesek uralma alatt
A hatalomátvétellel a nácik politikája mindinkább követendő példa lett a magyar vezetés számára. A nyilaskeresztesek az emberek magánéletébe is be kívántak avatkozni; előírták a házasságot (nemzsidó) férfiak és nők között, kötelezővé tették a gyereknemzést, és a meghatározott elvek mentén történő nevelést. Az egyedülállókat, a gyerekteleneket, és a szexuális deviánsokat szigorúan büntetni akarták, német mintára kényszersterilizációt és kasztrálást terveztek a nemibetegek, a zsidók, a cigányok és a melegek esetében is.
Megtörték tehát a homoszexualitást övező csendet, és bár terveik megvalósítása a szovjet megszállás miatt meghiúsult, a világháború után - talán az előzményektől nem függetlenül - a magyarországi melegek üldözése minden korábbinál nagyobb méreteket öltött.
Cigányok a megszállás után – deportálások, tömeggyilkosságok
„(…) A nagykanizsai járás községeiben is végigfésülték csendőreink a cigánytelepeket és mindenütt, ahol munkátalan, csavargó cigányokat találtak, összeszedték őket, mint a gazdasági életre káros és a közbiztonságra nézve veszélyes elemeket, bekísérték őket Nagykanizsára, majd elszállították őket egy munkatáborba. A járás községeinek lakossága nagy megnyugvással vette a hatóságok intézkedését.”
„Este befutott az eperjesi vonat. A faluban szétkürtölték: - Viszik a cigányokat! Viszik a cigányokat! (…) Kiszaladtam, a nyomomban még néhány asszony. A menetoszlop mellett mentünk, az útszéli árok mentén, az egyik asszony rettenetesen jajgatott, hogy hét gyerek van, ki tartja el őket. Odalovagolt hozzá egy csendőr, és puskatussal leütötte. Az a földre rogyott. Odaszóltak nekünk, hogy tüstént forduljunk vissza. Két asszony felemelte azt, amelyiket leütötte a csendőr, és elvezették haza.”
„Petičen a munkatábor jó egy éven át működött. Aztán felszámolták, (…) a foglyok többségét átszállították máshová. (…) Az emberek persze rögtön rájöttek, hogy a valóságosnál is alkalmatlanabbá tudják tenni magukat, és azzal elkerülhetik az újabb tábort. (…) A leggyakrabban dohányfőzetet ittak. Hittek benne, hogy foltot ejt a tüdejükön, mintha csak tébécések lennének, márpedig azokat nem vitték el a táborokba. (…) Amikor Ema és Feri veje megkapta a behívót a következő táborba, Feri azt tanácsolta nekik, hogy ők is igyanak dohányfőzetet. Sajnos megfogadták a tanácsot. Megitták a főzetet, másnapra pedig meghaltak.”
A német megszállást követően a cigányok többé-kevésbé úgy éltek a háború alatt is, mint annak előtte. Az országot megszálló német hadsereg hatóságai nem foglalkoztak velük, s e gyakorlat alapvetően a nyilas hatalomátvételt követő hetekben sem változott. A cigányok elleni razziák, atrocitások és gyilkosságok, időben eltolódva, 1944. október 15-e után, a nyilas korszakban zajlottak le.
A változások lassan és eleinte meglehetősen koncepciótlanul zajlottak. 1944 tavaszától különösen a Dunántúlon mind gyakrabban küldtek embereket internáló táborokba munkakerülés, vagy kisebb kihágások vádjával. Egy részük bizonyíthatóan a deportáltak közé került. 1944. augusztus 23-án döntés született a cigány katonai munkaszázadok megszervezéséről. Ezekbe a századokba kóbor, munkanélküli vagy állandó foglalkozással nem rendelkező férfiak kerültek. A honvédelmi minisztérium 10-12 ezer cigány munkaszolgálatos (kényszer)besorozásában reménykedett, de 1-2 ezernél többet nem sikerült összegyűjteni. Ebből fakadóan legfeljebb 4-5 cigány munkaszázad állhatott végül fel.
Valóban kemény üldözések Magyarországon Szálasi Ferenc idején kezdődtek 1944. november elejétől. A magyarországi roma holokauszt áldozatainak zöme a Dunántúlról és részben a mai Szlovákiához tartozó észak-magyarországi területekről származott. Novemberben szórványos razziákra, majd deportálásokra került sor a fővárosban is, illetve - többek között - Budafokon, Csepelen, Kispesten, Pestújhelyen és Rákospalotán.
A legfontosabb hazai gyűjtőtábor a komáromi erődrendszerhez tartozó Csillagerőd volt. Innen a fogvatartottak jelentős része először Dachauba került, ahonnan sokakat Bergen-Belsen, Buchenwald, Mauthausen és Ravensbrück táboraiba szállítottak tovább. A dachaui tábor volt a legfontosabb célpont. 1944. november 10. és 1945. március 28. között érkeztek magyar cigány embereket (is) szállító transzportok, sokukat (főleg nőket) különböző álorvosi kísérleteknek vetették alá.
A kutatók eddig közel 1500 magyarországi cigány deportáltra vonatkozóan találtak dokumentumokat az egykori koncentrációs táborok fennmaradt levéltári anyagában.
A német és a magyar katonáknak a deportálások mellett számos további háborús bűn szárad a lelkén. Ezek közül a legsúlyosabbak az 1944 októbere és 1945 márciusa között elkövetett tömeggyilkosságok. A szakirodalom Magyarország egykori területén körülbelül tíz mészárlást tart számon. A legismertebbek az 1944. október 5-i dobozi, az 1945. január 30-i lajoskomáromi, valamint az 1945. február 14-i Várpalota melletti mészárlások. Csak ezen utóbbi alkalmával több mint száz székesfehérvári és várpalotai cigány embert lőttek agyon a csendőrség és a nyilas párt fegyveresei a Várpalota melletti Grábler-tónál.
Magyarország területén körülbelül 400 cigány ember esett áldozatául hasonló tömeggyilkosságoknak a második világháború utolsó szakaszában.
„(…) A zsidók agyonlövése egyszerűbb, mint a cigányoké. El kell ismerni, hogy a zsidók nagyon nyugodtan mennek a halálba - nagyon nyugodtan állnak -, a cigányok viszont sírnak, kiabálnak és állandóan mozognak, amikor már az agyonlövés helyén állnak. Néhányan már az össztűz előtt egyenesen a sírgödörbe ugrottak és halottnak próbálták tettetni magukat (…) Személyes benyomásom az, hogy az agyonlövések során nem jelentkeznek lelki gátlások. Akkor azonban mégis jelentkeznek, ha az ember napokkal később, este, nyugodt körülmények között elgondolkozik ezeken.”
A sok cigányt mind elvitték,
nagy árkokat ásni vitték.
A nagy árok lassan mélyül,
víz bugyog fel a mélyérül.
Szegény fiúk, mind mifajtánk,
a csendőrök űzik-hajtják.
Verik őket, kapják kézre,
lemaradót puskavégre.
Az a nagy árok minek kell,
a fekete feneketlen?
Nem tudják, honnan is tudnák,
csendőröktől meg nem tudják!
Ha tudnák, hogy minek ásnak,
hogy maguknak, hogy nem másnak,
maguknak s a többieknek,
asszonyoknak, gyerekeknek.
Másodnapon, délutántájt
a kék ég vörösre vált át
vérétől a cigányoknak:
tiszta vérükkel lakolnak.
Azt a napot, jó testvérek,
cigányok, ne feledjétek!
Nagy sötét napját a gyásznak,
gyásznapját a cigányoknak
„Elsét többször is megverték. Az SS-nő már csak ganajtúrónak hívta, és megkorbácsolta, amikor csak tudta. Ettől a nőtől mindenki félt a táborban. Köztudott volt, hogy szerette az asszonyokat és a kislányokat korbáccsal ütlegelni.”
„Összeszedtek és elvittek minket Várpalotára. Sokan voltunk, egy pajtába zártak minket. Esett a hó, az eső, a gyerekek bömböltek, képzelheti, egy falat kenyér nem volt. (…) Az embereket reggel hajtották oda gödröt ásni. Őket már nem engedték föl a mélyből, sortüzet kaptak. Mikor mi odamentünk, a férfiak már mind halva voltak. És akkor minket lőttek, az asszonyokat meg a gyerekeket. Én akkor voltam állapotos, júliusban babáztam volna le. Kaptam nyolc lövést, karba, a lábamba, az oldalamba, ide is, meg a combomba is. (..) Én éltem túl, meg még egy kislány.”
„Komáromban a Csillag-börtönben leánytestvéremmel a földalatti pincébe zártak rengeteg magammal. Itt két hétig voltunk, közben sokan éhenvesztek, s még az újszülött gyermekeket is a meszesgödörbe dobták. Élelmet nem adtak, amit otthonról hozhattunk, az meg rövidesen elfogyott. Marhavagonba raktak, Dachauba, Auschwitzba szállítottak minket.”
Cigány népdal:
„A komáromi gettó szoba
Tudja aztat minden roma
Sírva mondja a családjának
Jaj, de büdös a gettó szoba.
Én a gettóban raboskodom
Erről tudják, hogy ott lakom
Műrostos az egész tagom.
Jaj Istenem tégy egy csodát
A Hitlerből egy szarvasmarhát
Kötelet is a nyakára
Úgy hajtsák ki a Fő utcára.
Én a gettóban vagyok
Lenyírták az én hajamat
Jaj Istenem mit csináljak
Szaladjak-e vagy megálljak?
Ha szaladok agyonlőnek
Ha megállok agyonvernek.”
„Képzelje el, meztelenül mentünk be a táborba, micsoda szégyen volt, hát tudja, nálunk meg főleg. Adtak egy csíkos ruhát, olyat, amilyen a bolondokon van, még gomb se volt rajta, csak egy kis megkötő, abba voltunk (..) Úgy nem bántottak bennünket a katonák, nem nyúltak hozzánk. Meg undorodtak is tőlünk. Utáltak minket, ez látszott rajtuk. Ütni odaütöttek néha a gumibottal. (…) A legrosszabb az volt, ahogy az égetőbe hordtuk a népeket. Hogy az ember fogat azokat a halottakat és dobta be őket, mint a kutyákat. Ezt soha nem lehet elfelejteni. Annyi embert megöltek, hogy átkozott legyen az a Hitler.”
„Mivel nem volt víz, előfordult, hogy a lázasak vizeletet ittak. Ugyanabból a kübliből, mibe szükségletünket végeztük, kaptuk később az ételt. Előzőleg még kimosták.”
„3 napig esett az eső, kint voltunk a szabadban, a téglagyár egy agyagos mélyedésében. Az árok szélén géppuskás csendőrök álltak. Néha riasztólövéseket adtak le. Volt itt valami kórháznak nevezett vacak odú, egy szörnyű, pinceszerű hely. Sokan megőrültek, öngyilkosságok tömege történt.”
Fejezetek
A holokausztKapitola 01
Fasiszta ideológiafejezet 03
AntiszemitizmusFejezet 03
A holokauszt előzményeifejezet 04
A holokauszt 1944-ig – a jogfosztásokFejezet 05
A náci táborokFejezet 06
A központi gettóFejezet 08
A zsidó vagyonok és feljelentésekFejezet 09
PorajmosFejezet 10
LMBTQFejezet 11
Koncentrációs táborok felszabadításaFejezet 12
Hazatérés és emigrációFejezet 13
A holokauszt emlékezeteFejezet 14
