Az 1935-ös nürnbergi törvények bevezetése után az első országosan irányított zsidóellenes erőszakhullám a Kristályéjszaka volt 1938 novemberében. A zavargások alatt zsinagógákat, zsidó üzleteket gyújtottak fel, és több tucat embert gyilkoltak meg. A rendőrök nem avatkoztak közbe, ezzel legitimálva az erőszakot. 1939. szeptember 1-jével pedig hivatalosan is megkezdődött a II. világháború, ahol Európa „megtisztítása” az alsóbbrendűnek nyilvánított csoportoktól már kiemelt célként jelent meg.
Megbecsült polgárból közellenség
Magyarországon a 18. század előtt a zsidók mindenféle korlátozások alá kerültek, döntően kereskedelemből, kölcsönüzletekből éltek, bankárként vagy iparosként dolgozhattak. 1781-ben II. József rendelete alapján beköltözhettek a szabad királyi városokba, és földet vásárolhattak; ez volt az asszimiláció első fontosabb lépcsőfoka.
Az emancipáció lépésenként elérhetővé tette a zsidók számára, hogy orvosi, jogászi, ügyvédi, hírlapírói, kiadói, fényképész pályákon érvényesüljenek: a tehetősebbeknek ekkor már földbérlet is megengedett volt. Az 1848-49-es szabadságharcban igyekeztek szerepvállalásukkal kitüntetni magukat, de 1848 tavaszán sok helyen voltak még zsidóellenes zavargások.. A bukás küszöbén későn jött a Szemere-kormány 1849-es emancipációs törvénye, amely nem léphetett érvénybe, mert Ferenc József császár büntetésből visszavonta. 1867-ben viszont Andrássy Gyula miniszterelnök törvényjavaslatának megszavazásával a zsidók elnyerték a teljes egyenjogúságot.
A 19. századra az ország területén élő zsidók többsége magyarnak vallotta magát. Magyarországot tartották a hazájuknak, és komoly szerepük volt az ország modernizálásában. A faji alapú antiszemitizmus egyik korai példájaként azonban meg kell említeni az 1883-as tiszaeszlári vérvádat, melyben 15 zsidót vádoltak meg egy cselédlány, Solymosi Eszter elrablásával és rituális meggyilkolásával. A felmentéssel végződő ügy nyomán fellángoltak az antiszemita indulatok, és érdekes adalék, hogy a vád oldalán állók egy része a két világháború között kiadott emlékirataiban sem fogadta el a felmentő ítéletet.
A 20. század elején a magyar zsidóság kb. a lakosság 5 százalékát tette ki, és a politikai elit nagy része továbbra is támogatta asszimilációs törekvéseiket. Az első világháborús vereség, Trianon és az 1918-1919-es forradalmak azonban más irányba fordították a közhangulatot. A Tanácsköztársaság vezetői között sok zsidó származású embert lehetett találni (akik önmagukat egyébként bolseviknak tartották), így a zsidókat - hiába volt nagy többségük antikommunista - sokan azonosították a felforgató elemekkel. Az 1920-30-as évekre egyre inkább közellenséggé váltak, olyan kisebbséggé, amely felelőssé tehető a problémákért.
A magyar zsidóságot elég váratlanul érte a feltámadó gyűlölet: legtöbbjük nyugodt polgári életéből került a pokol legmélyebb bugyrába, az évszázados menedék szinte egyik percről a másikra változott ellenséges vidékké, a végén pedig vesztőhellyé.
Hunku Gyula levele Endre László főszolgabírónak, 1924 nyara – részlet (Endre a magyar holokauszt egyik kulcsfigurája, lelkes fajvédő, Szálasi híve, a Sztójay-kormány alatt belügyminiszteri államtitkár. 1946-ban kivégezték.):
Cinkotán egy Schwalb Henrik nevű lengyel zsidó szikvízgyárát és Dreher sörlerakatát átvette egy tisztességes keresztény család: özv. Szakács Béláné úrnő. B listás tisztviselő özvegye, evang. vallású, 2 gyermek anyja, úgyszintén mostohafivére, Lauth Sándor rokkant katona, B listás tisztviselő, özvegyember, róm. kat. vallású, 3 gyermek atyja. A legjobb minőségű Dreher-féle Bak sör és saját gyártású legjobb minőségi szikvizük van raktáron a legjutányosabb áron, s miattuk most az itteni másik szikvízgyáros, Goldmann Bernát is leszállította az árakat. Egyedüli bűnük, hogy keresztények, s emiatt a legnagyobbrészt zsidó kézben levő italmérések tulajdonosai nem vásárolnak náluk, mert a zsidó faj összetart, s támogatja egymást.
Bory Artúr, Dány község jegyzőjének levele László főszolgabírónak, 1935 nyara:
Sikerült Stern Fülöp italmérőt rajtacsípni, amint szerintem pancsolt rumból árusított literenként 80 000 koronáért, akkor, amidőn a legfinomabb rumot is meg lehet kapni 60-70000 koronáért. Stern Fülöp egyike a legerősebb zsidóknak, akivel még sok bajunk lesz. Légy kegyes ezen ügyet a szokott módon elintézni, hogy egy lépéssel közelebb jussunk ahhoz az ideális állapothoz, amikor megteremtődik a zsidómentes, boldog Nagy-Magyarország. Szíves bocsánatodat kérem, hogy alkalmatlankodtam, azonban nem tudtam örömömnek parancsolni, amikor végre a hal horogra akadt.
A melegek üldözése a Harmadik Birodalomban
Németországban a homoszexuálisok (elsősorban a férfiak) a kora középkortól üldözött csoportnak számítottak. Bár az 1871-ben keletkezett 175-ös paragrafus tiltotta a férfiak közötti szexuális kapcsolatot, a homoszexualitást sokáig mégis elfogadták - legalábbis hallgatólagosan. Amikor azonban 1934. június 30-án, a hosszú kések éjszakáján Hitler kegyetlenül kivégeztette az SA-t (a nácik rohamosztagát, amelynek kulcsszerepe volt az NSDAP hatalomra jutásában), indokként pedig az osztagban elterjedt homoszexuális „fertő” kiiktatását hozta fel (az SA vezetője, Ernst Röhm köztudottan meleg volt), mindenki tudta, hogy új idők következnek.
1936-ban Himmler felállította a Homoszexualitás- és Abortuszellenes Birodalmi Főhivatalt, és a hatóságok Németországban nekiálltak nyilvántartásba venni a homoszexuálisokat. Az aktákat megsemmisítették a háború utolsó évében, de úgy becsülik, hogy százezer emberről rendelkezhettek adatokkal. Sok katolikus papot is lejárattak, illetve letartóztattak állítólagos homoszexuális viselkedésért. Sokakat megpróbáltak átnevelni, megkínozták, kasztrálták, majd börtönökbe és koncentrációs táborokba zárták őket. A meleg férfiaknak a táborban rózsaszín háromszöget, a saját nemükhöz vonzódó nőknek pedig (az antiszociálisok jelzéseként) fekete háromszöget kellett viselniük. Sok ezren pusztultak el a nemzetiszocialisták kezétől.
Németország a háború után nem ismerte el, hogy a melegek a nácizmus áldozatai voltak: a német kormány hivatalosan csak 2002-ben kért tőlük bocsánatot.
Megtűrt melegek Magyarországon
Magyarországon a 20. századig bűnnek tartották a homoszexualitást, s a férfiak közötti - beleegyezésen alapuló - szexuális kapcsolatot 1878-ban tették büntethetővé. A 241-es paragrafus a „természet elleni fajtalanság” kategóriáját egy évig terjedő fogházzal büntette: az ezt tartalmazó ún. Csemegi-kódex nagy része egészen 1961-ig volt érvényben. Ugyanakkor Budapesten a 20. század elején a németországihoz hasonló, kifejezetten pezsgő homoszexuális szubkultúra jött létre, melynek csak a németek bevonulása vetett véget 1944-ben.
Eredeti rendőrségi dokumentumok nem maradtak ránk, mindössze közvetett információkra támaszkodhatunk. Nemes Nagy Zoltán szexuálpatológus például 1933-as Katasztrófák a szerelmi életben című könyvében utal rá, hogy a főváros meleg közösségéről félhivatalos nyilvántartás készült, ami más európai nagyvárosokhoz hasonlóan ellenőrzés céljából jött létre, és 1908-ban nyerte el végleges formáját. Létezését egyébként sohasem ismerték el nyíltan.
Általában akkor került fel rá valaki, ha összeütközésbe került a rendőrséggel, például rajtakapták aktus közben. A nyilvántartás meglehetősen részletes adatokat vezetett az emberekről, főként külső jegyeiket és személyes élettörténetüket jegyezve le (olyanokat is fontosnak tartottak, hogy van-e az női nevük, bajuszuk vagy szakálluk). A hatóságok ugyanakkor általában elnézőek voltak a melegekkel; egyrészt kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, mint hogy komolyabban vegzálják őket, másrészt nem akarták, hogy a homoszexualitás nagyobb nyilvánosságot kapva „terjedni” kezdjen. A kollektív elhallgatás tabuja mellett tehát a melegek egész jól elboldogultak a fővárosban, különösen, ha titkolták szexuális irányultságukat.
A Horthy-korszakban különböző büntetőjogi intézkedéseket vezettek be a közerkölcs fenntartására, így szigorodott a hagyományostól eltérő szexualitás szabályozása is (például a prostitúcióé). A saját nemükhöz vonzódó férfiakat meglepő módon mégis - nagyrészt - békén hagyták; a hatóságok nyíltan sosem támadták őket, és ha időnként be is vittek valakit, sok esetben elengedték végül.
„Az egész világon Budapest az első világváros, ahol a homosexualisokról félhivatalos jellegű „nyilvántartás” készül. Az ismertebb, mondjuk notórius homosexualisokat - akik között elsősorban a „zsarolók” értendők - a rendőrség összeírta és nyilvántartja. Ez elsősorban rendészeti szempontból fontos, mert hiszen a férfi homosexualisokat, mint kísérő árnyak követik és fenyegetik a zsarolók.”
A cigányság üldözése a Harmadik Birodalomban
Mint említettük, a németek nem tervezték a teljes cigányság leggyilkolását, és leginkább az ún. kóborcigányokat tartották alsórendűnek. 1938-ban Himmler kijelentette, hogy a kérdést faji szempontok alapján szükséges megoldani. A nácik megkülönböztették egymástól a „tiszta vérű” és a „kevert vérű” cigányokat, az embercsoportok közötti keveredés tiltásáról szóló törvényt rájuk is kiterjesztették, gettókba terelték őket, sokakat szórványosan deportáltak.
Egységes náci cigánypolitikáról azonban 1943-ig nem beszélhetünk, a cigányok tömeges deportálása végül ekkor kezdődtek meg; rengeteg férfit, nőt és kisgyereket szállítottak Auschwitz-Birkenauba nemcsak Németországból, hanem – többek között – Belgiumból, Franciaországból, Magyarországról és Romániából is.
Az utolsó csoporttal, kb. 4 ezer emberrel 1944. augusztus 2-án végeztek. A birkenaui cigánytábor utolsó lakói a zsidókhoz képest elfogadhatóbb körülmények között éltek, de végül a járványok és a zsúfoltság miatt őket is elpusztították. A zsidókkal ellentétben a romák próbáltak szembeszegülni, hiába: a nácik fegyverekkel és kutyákkal törték le az ellenállást, a tábor lakóit pedig gázkamrába hurcolták.
A porajmos-szal foglalkozó szakirodalom szerint a cigánykérdést valószínűleg a zsidók totális likvidálása után, a háborút követően óhajtották végleg „megoldani”. A halottak számát máig nem tudjuk pontosan, a különböző becslések 10 és 30 százalék közé teszik a nemzetiszocializmus roma áldozatait. A cigányság a nürnbergi perek során nem kapott önálló vádpontot, a Szövetségi Legfelsőbb Bíróság az NSZK-ban csak 1963-ban mondta ki, hogy a németek őket is faji alapon üldözték.
A magyar cigányok a világháború előtt
A tizenkilencedik század végén és a huszadik század elején a magyar közigazgatás a cigánykérdés kifejezést - a némethez hasonlóan - a kóborcigányokra használta. Nem voltak annak tekintendők azok a vándorfoglalkozást űző emberek - teknővájók, kosárfonók, vályogvetők, vándorkereskedők -, akik tevékenységüket megfelelő engedélyek birtokában folytatták és nem kerültek összetűzésbe a hatóságokkal.
Az első és második világháború közti időszakban a hagyományos cigány életmódok felbomlásával párhuzamosan tovább nőtt a munkanélküliség, az iskolázatlanság, s ezek következményeként a nyomor. A hagyományos cigány mesterségek művelői egyre kevésbé tudtak lépést tartani az ipari termeléssel. Az Alföldön a romungrók és a nem sokkal korábban letelepített oláhcigányok alkalmi mezőgazdasági munkásokká váltak. A cigányság törpe kisebbsége - fővárosi zenészek, s néhány dunántúli, korábban gyári munkássá lett beás - azonban épp ezekben az évtizedekben „kapaszkodott” meg a kispolgárság köreiben.
A „cigányproblémát” ekkor is a kóborcigányoknak nevezett, főként oláhcigány csoportok jelentették: egy 1928-as belügyminisztériumi rendelet alapján évente kétszer tartottak ellenük razziákat, eleinte főként csak „papíron”, a harmincas évek végétől pedig már ténylegesen is. A legtöbb esetben ugyan nem törődtek velük, de ha konfliktus támadt a helyi társadalomban, akkor rájuk fogtak lopást, gyilkosságot, és a csendőrség azonnal intézkedett velük szemben. Ha azonban egy csoportról beigazolódott, hogy nem kóborcigány, a hatóságok nem szankcionálták tovább a mozgásukat.
Horváth Zsuzsa visszaemlékezése 1939-re (Zsuzsit 1944 végén hurcolták el, pár nappal a 14.-ik születésnapja előtt. A ravensbrücki táborba került, túlélte a holokausztot.):
Templomba minden vasárnap menni kellett, és mentünk is, mert szerettük, a fiúk is, meg mink is. Dozmaton bérmálkoztam, sőt a dozmati kocsmáros volt a keresztanyánk is, meg a bérmakeresztanyánk is. Apámat annyira szerették, ott szokott dolgozni náluk. (…) Úgyhogy nem voltak úgy gyűlölködések, a tanárok is igen jók voltak, jobbak, mint talán most (…)
Fejezetek
A holokausztKapitola 01
Fasiszta ideológiafejezet 03
AntiszemitizmusFejezet 03
A holokauszt előzményeifejezet 04
A holokauszt 1944-ig – a jogfosztásokFejezet 05
A náci táborokFejezet 06
A központi gettóFejezet 08
A zsidó vagyonok és feljelentésekFejezet 09
PorajmosFejezet 10
LMBTQFejezet 11
Koncentrációs táborok felszabadításaFejezet 12
Hazatérés és emigrációFejezet 13
A holokauszt emlékezeteFejezet 14
